A jóságos doktor videokonferencián keresztül old meg egy egészségügyi problémát, mi ez, valami sci-fi nyitójelenete? Vagy a közeljövő? A digitális egészségügy lehetséges irányvonalait bemutató sorozatunk negyedik epizódjában a virtuális vizitet járjuk körbe. (Bevezető cikkünk itt, a viselhető kiegészítőkről szóló itt és itt, a Big Datáról szóló itt, a prediktív algoritmusokról pedig itt olvasható.)

A helyben nyújtott egészségügyi szolgáltatások egyre inkább leáldozóban vannak, kongatják a vészharangot jó ideje. Kevés az orvos, hosszú a várólista, kényelmetlen a kliensnek, és minimális lehetőség van az egyéni, személyes preferenciákat figyelembe venni. Ismerős? Olyan múlt századi érzés lengi körbe. Az elmúlt néhány év-évtized alatt hihetetlen ütemben jelentek meg olyan technológiák, kommunikációs csatornák, amelyek felforgatták szinte valamennyi tevékenységünket, legyen az utazás, vásárlás, vagy akár oktatás. Miért ne lehetne ezeket az egészségügybe is bevonni?

Az Egyesült Államokban Indiana állam 2016-ban törvényileg szabályozta a telemedicinát. Definíciójuk szerint erről akkor beszélhetünk, ha az egészségügyi szolgáltatások elektronikus kommunikációs és információs technológia révén valósulnak meg úgy, hogy az ellátó és az ellátott fizikálisan két különböző helyen tartózkodik. Telemedicinális körbe sorolja a valós idejű, biztonságos csatornán megvalósuló videokonferenciát (szűkebb értelemben véve ez maga a virtuális vizit), az interaktív hangalapú üzenettároló és –továbbító, valamint a távoli betegmonitorozó rendszereket. Vagyis nem minősíti annak a telefonos vagy emailes tanácsadást, az azonnali szöveges üzenetküldési rendszereket vagy az internetes kérdőíveket.

Fontos még kiemelni, hogy az indianai példában ugyanazok a standardok vonatkoznak a telemedicinára, mint a hagyományos, személyesen nyújtott ellátásra. Ugyanúgy szükséges a beteg tájékozott beleegyezése, és dokumentációs követelményei is azonosak. A szabályozásuk lehetővé teszi a távoli gyógyszerfelírást is, ha az ellátó rendelkezik a megfelelő engedélyekkel, és amennyiben nem szigorúan ellenőrzött gyógyszerről, abortuszt indukáló szerről vagy szemészeti segédeszközről (szemüveg, kontaktlencse, látásjavító eszköz) van szó.

A helyzet napnál világosabbnak tűnik: tessék fejleszteni, pirítanánk rá a lusta szolgáltatókra. Ugyanakkor egy 2015-ös USA felmérés, ami azt vizsgálta, bíznak-e az emberek a telemedicinában, kissé vegyes képet mutatott. A pro érvek (rugalmasabb időpontfoglalás és a várhatóan alacsonyabb költségek) a válaszadók 51,8 százalékát a telemedicina felé terelné. 55,9 százalékuk viszont úgy nyilatkozott, hogy kényelmetlenül érezné magát egy virtuális viziten, és 75 százalékuk kevésbé vagy egyáltalán nem bízna egy így született diagnózisban. (Infografika itt.)

Ismét levonhatjuk a (figyelem!) világmegváltó következtetést: nem vagyunk egyformák. Egy kaptafára nem működik. Ha felkínáljuk a választási lehetőséget, azzal csak még szélesebb rétegek együttműködését nyerjük meg. Sőt, a digitális bennszülöttekért folytatott verseny egyik következménye lehet, hogy jobban megértjük az egészséggel kapcsolatos viselkedési mintázatokat, egyéni motivációkat és attitűdöket. Azzal pedig mindenki nyer.